Székely Bertalan
(Kolozsvár, 1835. május 10.-Mátyásföld, 1910. augusztus 22.)
Ismertté fiatalon, történelmi képei és újságillusztrációi, sokszorosított grafikái révén vált; de maradandót alkotott úgy a portré-, az akt-, az életkép- és tájképfestészet, mint a sgrafittók és freskók terén. Több évtizedes tanári pályafutása során művésznemzedékek
nőttek fel irányítása alatt.
Erdélyi nemesi családból származott. Iskoláit szülővárosában, Kolozsvárt végezte, gyermekkorától fogva rajzolgatott. Az ifjú művész Münchenbe tért, hogy történeti vázlatait az akadé
mia történeti festészeti osztályán, Karl von Piloty vezetése alatt dolgozza ki. Az 1861-es pesti műegyleti tárlaton bemutatott II. Lajos holttestének feltalálása (1860), illetve a Dobozi (1861) címú vászna átütő szakmai és közönségsikert hozott. Annak ellenére, hogy ezek a képek történelmi festészetének nyitányát jelentik -amelyeket többek közt az Egri nők (1867) és az V. László és Czillei (1869) követett -, Székely nem köteleződött el véglegesen a müncheni festészet vagy a történeti műfaj mellett. 1862-as pesti letelepedését követően az alkotói személyiségének leginkább megfelelő, "szép asszonyokat és gyermekeket" felvonultató zsánerfestészet felé fordult. (Olyan művek jelezhetik a váltást, mint például az Özvegy (1866) vagy Az apáca (1870)) De sokszorosításra szánt szerelmi történeteket elbeszélő tusrajzsorozatai is idetartoznak, mint a Női élet (1870). Portréfestészete is kiteljesedett: olyan reprezentatív művek tanúskodnak erről, mint az MTA megrendelésére festett Szalay László (1865) térdképe és Eötvös ]ózsef (1871) egész alakos arcmása.
Az utolsó évtizedek nemcsak elméleti, hanem nagyszabású épületdíszítői munkásságának kiteljesedését is hozták. Az Operaház előcsarnokát díszítette a Múzsák képével (1881-1882), majd a királyi páholyt egy puttófrízzel (1882-1883). A pécsi székesegyház Szent Mór- és Szűz Mária-kápolnáiban (1886-1887) színgazdag, a jeleneteket tekintve gondosan komponált történeti ciklusokat alkotott. "Historizáló" eljárása legalább annyira modern, mint amilyennek a megjelenítés stilizáló formanyelve számít.
Első önálló tárlata 1900-ban nyílt meg a Nemzeti Szalonban; életművének gazdagsága és
összetettsége hagyatéki kiállításán tárult fel 1911-ben. A romantikában, illetve a historizmusban gyökerező, mindig is eszmei tartalmakat hordozó művészete könnyen integrálódott a századforduló szimbolikus formanyelvébe és jelentésvilágába. Kortársai és a nyomukban járó kutatók viszont máig kettős fénytörésben látták és láttatták alkotói személyiségét, életművét: az intuícióján eluralkodó elméleti indíttatás feszültségében; úttörő eredményekre vezető kísérletező hajlamát sok tekintetben ellentétben állónak az akadémikus művészről kialakított képpel ("akadémikuson" épp úgy értve a pictor doctus hagyományát, mint a 19. század festészetének egy meghatározó, de a modernizmus által elutasított és meghaladottnak vélt irányvonalát; képzésének, illetve oktatásának közel sem azonos gyakorlatát).
Bicskei Éva (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)
Művei: http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/s/szekely/
