Kós Károly

(Temesvár, 1883. dec. 16.-Kolozsvár, 1977. augusztus 25.)

Tanultságát tekintve építész, emellett grafikus, író, politikus, könyvkiadó, tanár. A két világháború közötti Erdélyben alig létezik olyan képzőművészeti vagy kulturális megmozdulás, amely mögött ne Kós Károly állt volna. A trianoni békeszerződés után egy másik állam polgáraként a hazájábari maradt, és "az erdélyi magyarság szervezóje, kultúrájának gyűjtője, ébresztője és alkotója [ ...] mindenese lett" -írja róla Kathy Imre.
Kós Károly Temesvárott született, elemi iskoláit Nagyszebenben és Kolozsvárott végezte. 1900-ban egy Kalotszegen tett kirándulás, a magyarvalkói "virágos, vidám temető", az élő építészeti hagyomány olyan mély hatást gyakorolt rá, ami egész építészi-művészi szemléletét meghatározta. 1902-ben kezdte meg tanulmányait a budapesti műegyetemen, ahol mestere Schulek Frigyes volt. Első fontos megbízatása az óbudai református parókia és imaház épülete volt (Zrumeczky Dezsővel, 1908-1909), illetve a zebegényi római katolikus templom (1908-1909). Kós építészeti gondolatvilága két forrásból táplálkozott: az angol preraffaeliták középkor iránti nosztalgiájából és a Kalotaszegen látott népi építészet, tiszta és egyszerű funkcionalitásából. A budapesti állatkert épületeinek megtervezése Kós egyik legnagyobb szabású, legérdekesebb feladatai közé tartozott.  1916 végén még megbízást kapott Károly király koronázása díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917-1918). Hazatérte után a budapesti Iparművészeti Iskola építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára, ahol alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és birtoka művelésével kereste kenyerét. Az erdélyi magyar politikai let megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó szó című röpiratával (1920). Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Elindította és szerkesztette a párt lapját, a Vasárnap című képes politikai újságot (1922). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) igazgatója is volt. 1931-tól szerkesztette az Erdélyi Helikont. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931-1944) a romániai magyar képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Regénye, a Varjú nemzetség (1925) a 17. századi Erdély krónikája. Legjelentósebb regénye I. István királyról született Az országépítő címmel (1934). Az ő tervei szerint kezdték meg Kolozsvárott Mátyás király szülőházának restaurálását. 1944 őszén Kolozsvárra menekült, mert sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott.
 

Aknai Katalin (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)