“Az összetűzés mindig a második szóval kezdődik.”

(japán közmondás)

Révay Mór János

(Eperjes, 1860. február 24.-Budapest, 1926. július 7.)

Apja már gyerekkorában megismertette vele a könyvkereskedői szakma egyes területeit. Mikor 1878-ban Budapestre érkezett egyetemi tanulmányait megkezdeni, nagybátyja,
Révai Leó nemcsak szállást adott neki, hanem bevonta az 1869. november 1-jén megnyílt könyvkereskedői és tudományos antikváriusi családi vállalkozás munkáiba is. Révai Mór mind kevesebbet töltött a bölcsészettudományi tanulmányaival, s mind többet a könyvkereskedelem elvi és gyakorlati kérdéseivel. Miután édesapja meggyőződött arról, hogy fiát "megfogta e szakma, hogy benne van" -régi könyves szokás szerint -az 1879/80-as tanévre külföldre (Lipcsébe) küldte. 1880-ban visszaérkezett Budapestre, s belépett a Révai Testvérek Irodalmi Intézetbe. Könyvkiadói osztályt alakított, s egyre nagyobb szabású tervei nyomán az addig főleg a vidéki könyveladásból és -terjesztésből élő cég mind nagyobb befolyást és hasznot szerzett a magyarországi könyvpiacon. Mikor 1885-ben a kiadó részvénytársasággá alakult, ő lett a vállalat vezérigazgatója. (A vállalat jogutódja 1945 után a Szépirodalmi Kiadó lett. ) Hihetetlen érzéke volt az üzlethez, s merész újításai, meglepő ötletei rendszerint valami átfogóbb terv részeiként jelentkeztek. Révay rájött, hogy a könyvszakma akkor tud igazán komoly tőkés vállalkozássá fejlődni, ha egy cégen belül egyesíti magában a könyvkészítés és -terjesztés minden elemét: a nyomdát (1917;tól), a kiadót és a terjesztői hálózatot. Mesteri módon, átgondolt és folyamatosan megőrzött értékelvűséggel kezdte felállítani kapcsolati rendszerét, jól megfizette, így megszerezte és lassan kizárólagossá tette az akkor élő legnagyobb és legnépszerűbb írók kiadásának jogát -és mellé barátságukat is. Az olvasók igényeire való állandó odafigyeléssel, remek ráérzéssel indította meg sorozatait és kiadványait, s ezt elsősorban a magyar írók közreműködésével és munkáinak segítésével tette, mert hitte, hogy "az eredeti magyar regényirodalmunk nem fejlődik szívünk szerint és hogy elismert regényíróink művei nem kelendők abban a mértékben, amint az kívánatos volna."
Mindezeknek köszönhetően megszerezte a legnagyobb, legsikeresebb és legnagyobb hasznot hozó vállalkozások jogait; ő lett a kiadója (Jókai ajánlására) az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, a Corpus Juris Hungarici, a Nagy Képes Világtörténet, a Klasszikus Regénytár monstre-sorozatoknak, valamint a Jókai 100 kötetes "nemzeti díszkiadás"-nak, a Mikszáth Kálmán-, Rákosi Viktor-, Eötvös József- és Eötvös Károly-, Ambrus Zoltán-sorozatoknak. A Heinrich Brockhausszal való gyermekkori személyes találkozás szülte álma vált valóra, mikor 1910-ben belefogott a 900 szerzőt összefogó, 21 (+ 3 későbbi pót-) kötetes Révai Nagy Lexikon kiadásába, melynek 1926-os befejezését már nem érhette meg.

Császtvay Tünde (MTA Irodalomtudományi Intézet)
 

A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.

Abraham Lincoln

Asbóth János

(Szatumik, 1845. június 7. - Videfalva, 1911. június 28.)

Az egyik legműveltebb és legkülöncebb magyar író-újságíró-gondolkodó (akit Ábrányi Kornél nyomán angolos modora miatt "sir John Asbóth"-ként emlegetettek a kor közéletében). Asbóth 1862-1863-ban a műegyetemen tanult, mígnem (apjával együtt)"az
Almásy-féle összeesküvésben való részvétel gyanújával haditörvényszék elé állították és rendőri őrizet alá helyezték, így Svájcban és Németországban kényszerült befejezni tanulmányait. A porosz-osztrákháború idején Párizsban az újabb függetlenségi szervezkedés egyik szereplője. Az emigráció folyamatos veszekedése és rivalizálása azonban olyannyira kiábrándította, hogy feladta lobogó függetlenségpárti nézeteit és átértékelte teljes politikai nézetrendszerét. Hazatérve elszegődött Kemény lapjához, a Pesti Naplóhoz. A kiegyezés után került a Pénzügyminisztériumba, majd a Honvédelmi Minisztérium elnöki titkárává nevezték ki. Itt nem sokáig dolgozott, mert a konzervatív Kelet Népe című lap, melynek laptulajdonosa Kállay Béni volt, főmunkatársnak hívta. Saját lapot is alapított, a kolozsvári Ébredést. Első írása 1862-ben jelent meg a Budai Lapokban. Külföldi tanulmányai alatt írta meg az Egy bolyongó tárcájából (1866) című, sajátos hangvételű útirajzát svájci és németországi élményeiről. Stuart Mill szellemében vaskos társadalomelméleti kötetet írt A szabadság (1872) címmel. Az Irodalmi mozgalmak a kiegyezés után (1879) című kötetében korának irodalmi szereplőiről ad invenciózus, kritikus képet, s lesz a modern intellektuális kritika jelentős előfutára. Sajátos hangú romantikus-dekadens énregényét, az Álmok álmodóját (1876, kiadása: 1878), mely Darvady Zoltán céltalanná váló életét és reménytelen szerelmét meséli el, az utóbbi évtizedekben újra fölfedezték, értelmezések sokasága vizsgálja sokrétű talányosságát, egyedi zeneiségű textusát, keresi magyarázatát belső monológjainak, jelképiségének és látomásos képalkotási eljárásának.
 

Császtvay Tünde (MTA Irodalomtudományi Intézet)

“Az istenek megteremtették a világot, már csak az volt hátra, hogy az erőt is belehelyezzék. Tanakodtak hová tegyék, hogy az ember meg ne találja. Egyikőjük azt mondta: Tegyük a föld alá. Az nem jó, mondta egy bölcsebb isten, mert az ember előbb utóbb feldurja a földet és megtalálja, tegyük a hegy tetejére. Végül a legbölcsebb legöregebb isten szólalt meg: Nem tehetjük a hegy tetejére, az ember előbbutóbb megmássza a hegyeket, tegyük magába az emberbe, ott sose fogja keresni.”

(Buddhista tanmese)

Ornitológus, etnográfus, politikus, az utókor "az utolsó magyar polihisztor" néven említi személyét. Tevékenysége megalapozta, meghatározta a hazai néprajz, a nyelvészet, a régészet és a természettudomány útját. 1906-ban indítványára emelték törvényerőre
"A madarak és fák napja" rendszeres, évenkénti megtartását. Tudományos és közéleti
tevékenységét 23 könyv és közel 1200 cikk, tanulmány dokumentálja. 1953-ban vette
fel nevét a Miskolci Múzeum. Lillafüredi lakhelye, amelyet "Peleházá"-nak nevezett, 1974-től látogatható mint Herman Ottó Emlékház. Miskolc város önkormányzata 1995-től Herman Ottó tudományos díjat adományoz.
Breznóbányán (ma Brezno, Szlovákia) született 1835-ben. Miskolcon tanult az evangélikus főgimnáziumban, Bécsben géplakatos képesítést szerzett. 1863-ban a lengyel szabadságharcosok sorába állt. Hazatérése után,Kőszegen fényképész műtermet tartott fenn, közben madarak preparálásával is foglalkozott. Így került Kolozsvárra, ahol az Erdélyi Múzeum Egylet preparátora lett (1870-ig). Az Ellenzék újságírója, majd a Magyar Polgdr főmunkatársa (1872-ig). 1874-ben Budapestre költözött, s hamarosan a Magyar Nemzeti Múzeum állattárának munkatársa lett. 1879-től a Függetlenségi és 48-as Párt programjával országgyűlési képviselő lett. Az emigrációban élő Kossuth Lajost két alkalommal is felkereste Turinban.

Kolozsvárott lépett tudományos pályára, ekkor jelentek meg első írásai, s ebben az időben
kapcsolódott be a politikai életbe is. A madarak vándorlása figyelmét az ornitológia felé irányította. Megszervezte az ornitológusok II. nemzetközi kongresszusát Budapesten, s ennek nyomán alapíthatta meg a Magyar Ornithológiai Központot (1893, Madártani Intézet néven ma is működik), amelynek haláláig igazgatója volt. EIsősorban ornitológiával foglalkozott, de zoológiai és etnográfiai kutatásai révén a pókokat, a magyar népi halászatot, a pásztorkodást és a népi építkezést is behatóan tanulmányozta. A régészettel akkor került bensőségesebb kapcsolatba, amikor a miskolci ún. Bársony-házi leletekben (1891, kőszakócák) az ősember eszközeit fedezte fel, s ezzel a magyarországi ősrégészeti kutatások elindítójává, a bükki barlangok (1903, Szeleta-barlang) paleolit feltárásainak kezdeményezőjévé vált. A nyelvészet felé történt kalandozását bizonyítja még halála évében napvilágot látott könyve, a pásztorok szókincséből készült gyűjtése.
1914-ben Budapesten hunyt el, ott is lett eltemetve, de sírját 1965-ben (születésének 130. évforduláján) -végakaratának megfelelően -a Miskolchoz tartozó Hámor temetőjébe helyezték át.

(Rémiás Tibor, Hermann Ottó Múzeum)

Lambrecht Kálmán : Hermann Ottó életrajza 36 képpel:

http://mek.niif.hu/04300/04326/html/

“Egy napon miután uralmunk alá hajtottuk a szelet, a hullámokat, az árapályt, és a gravitációt, talán hasznosíthatnánk a szeretet energiáit is. Akkor a világtörténelem során másodszor, az ember újra felfedezi majd a tüzet.”
 

(Pierre Teilhard De Chardin)

Derkovits Gyula

(Szombathely, 1894. április 13. - Budapest, 1934. június 18.)

Derkovits Gyula életművét a 20. század során sokan, sokféleképpen értékelték, és ez nem nagyon változtatott azon a tényen, hogy tragikusan rövid élete alatt a század nagy festészeti teljesítményét nyújtotta.
 

Derkovits szombathelyi iparoscsaládból származó, munkanélküli asztalos és háborús rokkant, a Tanácsköztársaság idején, Kernstok Károly esti iskolájában kezdett a festéssel és rajzolással programszerűen foglalkozni. 1916-1918 között főleg ceruza- és tusrajzokat készített. 1923-1926 között Bécsben megismerkedett a baloldali emigránsokkal, s belépett az Osztrák Kommunista Pártba. E korszaka idején műveiben még a német expresszionista festészet hatása mutatkozik. Bécsi magányos emigrációja alatt egyszerre dolgozza fel a háború és a kivetettség élményét is; 1925-ben Bécsben mutatta be Menekülők című festményét. Ebben az időben kapcsolódott be intenzíven az illegális kommunista párt munkájába. Lakása egyben illegális találkozóhely is volt. A párt megbízásából készítette grafikai főművét, az 1514 című expresszív erejű fametszetsorozatot. Derkovits életművében alapvetően három fázis különböztethető meg; egy mitologikus, egy expresszionista és egy realista, és bár vannak elmozdulások, a három szerves egységet alkot. Egyszerre követhető bennük, ahogy Derkovits a magyar társadalmi mozgásokra, forradalmi vagy más katasztrófahelyzetekre reagál, miközben a valóság, és az attól való elvonatkoztatás egymást szüntelenül feltételező viszonyban állnak. Eközben olyan formai megoldásokra jut, mint a pasztellszínek közé iktatott ezüst és arany használata, transzparens színek, merész képkivágások, a premier plan és különféle kollázs- és montázstechnikák alkalmazása, ami soha nem rendel az ember vagy közvetlen környezete ábrázolása fölé. Teljes figyelmét és minden együttérzését a város peremére szorultak felé fordítva, a maga drámaiságában kívánta azt visszaadni, mint utolsó korszakából származó képei: a Végzés (1930), az Alvó (1932), a Kivégzés (1932), a Vasút mentén (1932) vagy az Anya (1934).
 

Aknai Katalin (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)
 

VálogatásDerkovits Gyula képeiből:  

http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/muveszet/derkovits/derkovits2.html

Dózsa fametszet sorozata:

http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/d/derkovit/muvek/dozsa/index.html

A XX. század első felében Európa nagy szellemi centrumaiban egyre divatosabbá váltak a különböző kulturális értékekre, hagyományokra épülő fesztiválok, valamint a nagyszabású szabadtéri rendezvények.

A külföldi rendezvények sikerei a magyar szellemi élet képviselőit hasonló indíttatású fesztiválok megszervezésére sarkallta. Magyarországon az elsők között indították útjára az immár több mint hetven éves múlttal rendelkező nyári színházat, a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A Játékok ötletét először 1926-ban Juhász Gyula a szegedi költő vetette fel. A gondolatot a kulturális és politikai élet számos jeles képviselője támogatta. A "főpróbára" a lehetőséget a Fogadalmi Templom felszentelésére rendezett ünnepségsorozat adta 1930 őszén. Az árkádsorral körbevett templomtér kiváló akusztikájával ideális helyszínnek bizonyult a szabadtéri színielőadások megrendezésére.

Az első előadásra - Magyar Passió - 1931. június 13-án került sor. Ezt követően a szabadtéri előadások töretlen sikerrel minden év nyarán Szeged fő attrakcióját jelentették. A sikersorozatnak a II. világháború vetett véget, az 1939-es nyár után 20 évig csöndes lett a tér.

Tovább olvashatod a Játékok történetét, illetve az idei év programjáól is tájékozódhatsz az alábbi oldalon: http://szegediszabadteri.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=4770&Itemid=1123

“Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.”

(Helen Keller)