“Minden hátrány magával hozza a vele egyenértékű előny csíráját.”

(Napoleon Hill)

Slachta Margit

(Kassa, 1884. szeptember 18.-Buffalo, 1974. január 6.)

1906-ban szerzett német-francia szakos polgári iskolai tanári végzettséget. Farkas Edith és Korányi Sarolta hatására fordult érdeklődése a szociális kérdés, a munkásnők védelme felé. 1908. november 19-én elsőként csatlakozott a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulathoz, melynek tagjai magánfogadalmat tettek, de akkor még nem éltek zárt szerzetesi életet. 1915-ben szociális iskolát nyitott, s ugyanezen évtől szerkesztette A Keresztény Nő című egyesületi folyóiratot. (1918-1922 között: Magyar Nő. A keresztény feminizmus lapja. ) A Slachta által képviselt keresztény feminizmus egyrészt elhatárolódást jelentett a kor feminizmusának radikalizmusától, másrészt szemben állt a konzervatív, a nőt kizárólag családanyaként és a házi tűzhely őreként elképzelő uralkodó közfelfogással. 1918-ban lépett be a Keresztényszociális Néppártba, s október 28-tól a párt "női tagozata", az általa szervezett Keresztény Női Tábor vezetője lett. Az 1920. március 25-én tartott pótválasztásokon a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jelöltjeként Budapest I. kerületében -Magyarország történetében az első nőként -a Nemzetgyűlés képviselőjévé választották. Mandátuma lejártakor, 1922-ben Farkas Edith megtiltotta neki, hogy újra induljon a választásokon, sőt a következő évben több társával együtt a Szociális Missziótársulattól is eltanácsolta. Ekkor alapította a Szociális Testvérek Társaságát, melynek 1923-1930, majd 1932-1963 között főnöknője volt. A rendnek hamarosan Magyarországon kívül Franciaországban, Svájcban és az Egyesült Államokban is alakultak csoportjai. 1933-ban alapította meg munkásnők számára a Szentlélek Szövetséget (s szerkesztette 1934-1944 között ennek lapját, A Lélek Szavát; az ő hathatós közieműködésével nyílt meg 1937-ben a Katolikus Női Szocialis Képző, az első szociális munkásokat képező intézmény. Már az 1930-as években nyíltan szembefordult a nemzetiszocialista eszmékkel, amelyeket összeegyeztethetetlennek tartott a kereszténységgel, s fellépett a zsidók jogfosztása ellen. A szlovákiai zsidók deportálásának hírére 1943 márciusában a Vatikánban személyesen kísérelte meg cselekvésre bírni a pápát, majd Magyarország német megszállása (1944. március) után mintegy ezer zsidót bújtatott rendházaiban még a nyilas hatalomátvételt (1944. október) követő hónapokban is. A második világháború után a Polgári Demokrata Párt listáján lett ismét nemzetgyűlési (1945-1947), majd a Keresztény Női Tábor képviseletében országgyűlési képviselő (1947-1949). A parlamentben a jogállamiság fenntartásának következetes szószólója volt, de legitimistaként elutasította a köztársasági államformát, keresztényként pedig a hitoktatás fakultatívvá tételét és az egyházi iskolák államosítását. A kommunista hatalomátvétel következtében képviselőként egyrebtöbb retorzió érte (1947-ben 60 napra, majd 1948-ban kétszer hat hónapra kizárták az országgyűlésből), s a várható letartóztatás elől 1949 júniusában elmenekült az országból.

Az Egyesült Államokban telepedett le. Kezdetben tiltakozó mozgalmat szervezett Mindszenty ]ózsef esztergomi érsek bebörtönzése ellen, de politikai tevékenysége hamar elenyészett. A második világháború alatti embermentő munkáját Izrael állam 1985-ben Yad Vashem kitüntetéssel ismerte el, 1995-ben pedig megkapta a Magyar Köztársaság Bátorság érdemjelét.
 

Pótó János (MTA Történettudományi Intézet)
 

Könyvtárban megtalálható  Mona Ilona: Slachta Margit (Budapest: Corvinus, 1997. ) című könyvben részletesen olvashatsz életéről

“Az élet játéka, a bumerángok játéka. A gondolataink, tetteink és szavaink visszatérnek hozzánk előbb vagy utóbb, megdöbbentő pontossággal.”

(Florence Shinn)

Márkus Emília

(Szombathely, 1860. szept. 10.-Budapest, 1949. december 24.)

A korabeli Magyarország rendkívül népszerűségű -küIönleges árnyalatú, hosszú hajzuhataga miatt csak Szőke Csodának nevezett -színésznője hat testvérével és megözvegyült anyjával nagybátyja, Horváth Boldizsár, az 1867-es kormány igazságügyminisztere házában nőtt fel, mely a korabeli szellemi és társasági élet központjának számított. Pályáján végig szerencse kísérte, s a közönségen kívül a sors is különleges kegyeibe fogadta. (Első férje és gyermekei apja a híres művészettörténész Pulszky Károly, második férje Andor/Párdány Oszkár, akivel 42 évig éltek házasságban). 1874-ben Paulay Ede korengedéllyel vette fel a Színi Tanodába, egy évre rá már megkapta első színpadi szerepét (Dumas: Alfonz úr), s még záróvizsgái letétele előtt a Nemzeti Színház tagja lett (és maradt is élete végéig, soha nem szerződött át
más színházhoz; 1928-ban a Nemzeti Színház örökös és tiszteletbeli tagjának választották). Már első fellépése (1877. október 22.) -Shakespeare Juliája -meghozta számára a sikert, a Pesti Napló színikritikusa szerint "Márkus alakítása nem volt sablonalakítás; a hivatás és tehetség első lépése volt a mai."
Szélviharszerű berobbanását többen (pl. Podmaniczky Frigyes ) igyekeztek női szépsége hatásával és befolyásos családi hátterével magyarázni, de Márkus hamar meggyőzött mindenkit óriási színpadi erejéről és tehetségéről. Szépsége valóban legendás volt, kérői (pl. Jókai Mór, Csiky Gergely) és számolatlan csodálója (Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Csathó Kálmán, Herczeg Ferenc, Kosztolányi Dezső, Szomory Dezső, Alexander Bernát, Feszty Árpád, Rippl-Rónai ]ózsef stb.) nem győzték dicsérni. Alexander Bernát szerint: "A szerelmes nő legnagyobb revelációja a magyar színpadon. Az ő szerelme sokszor viharos, az izgató, az elszánt, a bűnös, a mindenre kész szerelem... Jászai a legmélyebb, Márkus Emma a leggazdagabb hangú és alakú magyar színésznő."
Márkus művelt volt, szenvedélyesen olvasta a filozófusok műveit, a reneszánsz kort, és művészetét különösen ismerte, és rajongott érte. Szenvedélyes pasziánszjátékos volt, a zenében Chopin és Wagner voltak a kedvencei. Négy nyelven beszélt kiválóan, emellett latinul is értett. Így semmi meglepő nincs abban, hogy 1921-ben (Stuart Mária alakításáért) megkapta a Kisfaludy Társaság Greguss-díját, 1930-ban a Corvin-koszorút. 75 éves színészi pályafutása alatt hozzávetőlegesen 350 szerepet játszott, köztük szinte az összes álomszerepet is. A klasszikus, patetikus színjátszással szemben a modernnek számító, realisztikusabb, pátosz nélküli, őszinte színjátszás híve, amelyben keveredett a tudatosság az átéléssel. Utolsópremierje 1940-ben, legutolsó színpadi fellépése 1946 szeptemberében történt. Három némafilmben és egy hangosfilmben (Hunyady Sándor: A három sárkány) szerepelt. Hatheti betegség után, halálos ágyán verseket szavalva hunyt el.
 

Császtvay Tünde (MTA Irodalomtudományi Intézet)
 

http://bajorgizi.hu/data/markus_emilia.html

“Amikor azt gondolod, hogy már minden lehetőséget kimerítettél, még mindig van legalább egy.”

(Thomas Alva Edison)

Czóbel Béla (Budapest, 1883. szept. 4.-Budapest, 1976. jan. 30.)

Czóbel Béla festő, Kossuth-díjas (1948), érdemes (1958) és kiváló művész (1963), az
École de Paris jelentős magyar képviselője, a 20. század első felének magabiztos tehetségű, szuverén alakja.
Mégis, honnan érkezett Czóbel a magyar festészet nagyjai közé? Tanulmányait, mint annyian, a nagybányai szabadiskolában kezdte 1902 nyarán. Iványi Grünwald Béla tanítványa volt, és a következő években is többször visszatért ide. Megjárta a müncheni akadémiát (1902), a párizsi Julian Akadémiát, szalonokon és tárlatokon szerepelt Budapesten és Párizsban. Első munkái még a szecessziótól megérintett plein air
tanulmányok volták. Festészetére döntő befolyással mégiscsak a párizsi tartózkodás volt; barátságot kötött Picassóval, Braquekal, Modiglianival és a Vadak (Fauves) csoportjához tartozó több festővel. 1905 őszén és a további években a Salon d'Automne-ban, a fauves-ok termében állította ki kompozícióit (Szalmakalapos férfi, Festők a szabadban, 1906). Ezekkel a plakátszerűen kiterített képekkel, erős kontúrokkal érthető módon nagy hatással volt a nagybányai fiatalokra, a későbbi Neósokra. Czóbel ebben az időben szinte kétlaki életet élt Párizsban és Magyarországon. 1907-1912 között több fiatal festővel együtt a nyarakat Kernstok Károly nyergesújfalui művésztelepén töltötte. Részt vett a Magyar Impresszionisták és Neoimpresszionisták Köre (MIENK) megalakításában, a Műhely kiállításain a Nyolcak tagja volt, bár kiállításaikon nem szerepelt. Az első világháború idején műveinek nagy része megsemmisült. 1914-1919 között Hollandiában élt, 1919-1925 között Berlinbe költözött, ahol a Freie Sezession tagja lett.
Első budapesti gyűjteményes kiállítását 1924-ben rendezte meg a Belvedere szalonban. 1925-ben Berlinből ismét Párizsba költözött. A párizsi Galerie Bing 1927-ben reprezentatív kiállításon mutatta be a fauves-ok 1904-1908 közötti tevékenységét, ahol Festők a fák alatt című képével jelentkezett. 1934-ben szerepelt első ízben a Velencei Biennálén. A harmincas évek elejére kialakult, és a továbbiakban lényegében nem változott az a sajátos festői világ, amelyben ösztönösen megőrizte a természethez kapcsolt emberi és formai függetlenségét. Témái ennek megfelelően: csendéletek, enteriőrök, tájak és aktok voltak. 1939-ben került először Szentendrére, a második világháború idején ez lett állandó tartózkodási helye.
A háború befejezése után a teleket Párizsban, a nyarakat Szentendrén, a művészteleptől kissé elkülönülten töltötte, bár a kollektív kiállításokon rendszeresen részt vett, így az Európai Iskola utolsó kiállításán is. 1975-ben művei bemutatására múzeum nyílt Szentendrén.
 

Aknai Katalin (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)
 http://www.hung-art.hu/frames.html?/magyar/c/czobel/index.html

“A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap?
Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?”

(Márai Sándor)

Kós Károly

(Temesvár, 1883. dec. 16.-Kolozsvár, 1977. augusztus 25.)

Tanultságát tekintve építész, emellett grafikus, író, politikus, könyvkiadó, tanár. A két világháború közötti Erdélyben alig létezik olyan képzőművészeti vagy kulturális megmozdulás, amely mögött ne Kós Károly állt volna. A trianoni békeszerződés után egy másik állam polgáraként a hazájábari maradt, és "az erdélyi magyarság szervezóje, kultúrájának gyűjtője, ébresztője és alkotója [ ...] mindenese lett" -írja róla Kathy Imre.
Kós Károly Temesvárott született, elemi iskoláit Nagyszebenben és Kolozsvárott végezte. 1900-ban egy Kalotszegen tett kirándulás, a magyarvalkói "virágos, vidám temető", az élő építészeti hagyomány olyan mély hatást gyakorolt rá, ami egész építészi-művészi szemléletét meghatározta. 1902-ben kezdte meg tanulmányait a budapesti műegyetemen, ahol mestere Schulek Frigyes volt. Első fontos megbízatása az óbudai református parókia és imaház épülete volt (Zrumeczky Dezsővel, 1908-1909), illetve a zebegényi római katolikus templom (1908-1909). Kós építészeti gondolatvilága két forrásból táplálkozott: az angol preraffaeliták középkor iránti nosztalgiájából és a Kalotaszegen látott népi építészet, tiszta és egyszerű funkcionalitásából. A budapesti állatkert épületeinek megtervezése Kós egyik legnagyobb szabású, legérdekesebb feladatai közé tartozott.  1916 végén még megbízást kapott Károly király koronázása díszleteinek tervezésére és kivitelezésére. Ezután állami ösztöndíjasként Isztambulba ment tanulmányútra (1917-1918). Hazatérte után a budapesti Iparművészeti Iskola építészeti tanszékére hívták, mégis inkább visszaköltözött Erdélybe, Sztánára, ahol alkalmi grafikai-nyomdai munkákkal és birtoka művelésével kereste kenyerét. Az erdélyi magyar politikai let megszervezésében vállalt szerepet Kiáltó szó című röpiratával (1920). Szerepe volt az Erdélyi (későbbi nevén Magyar) Néppárt megalakításában. Elindította és szerkesztette a párt lapját, a Vasárnap című képes politikai újságot (1922). 1924-ben megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig (1944) igazgatója is volt. 1931-tól szerkesztette az Erdélyi Helikont. Szolnay Sándor festőművésszel együtt megalakította és igazgatta megszűnéséig (1931-1944) a romániai magyar képzőművészek szervezetét, a Barabás Miklós Céhet. Regényei és elbeszélései tárgyát legtöbbször Erdély múltjából merítette. Regénye, a Varjú nemzetség (1925) a 17. századi Erdély krónikája. Legjelentósebb regénye I. István királyról született Az országépítő címmel (1934). Az ő tervei szerint kezdték meg Kolozsvárott Mátyás király szülőházának restaurálását. 1944 őszén Kolozsvárra menekült, mert sztánai otthonát kifosztották, kéziratait elpusztították. Utolsó évtizedeiben kiterjedt levelezést folytatott.
 

Aknai Katalin (MTA Művészettörténeti Kutatóintézet)
 

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

Benedek Elek

(Kisbacon, 1859. szept. 30.-Kisbacon, 1929. augusztus 17.)

"Mi hasznom benne? -én nem kérdezem,
Csak ültetek a jövó nemzedéknek!" -írta az Öreg faültető éneke című versében Benedek
Elek, az egyik legismertebb magyar meseírónk. Székelyföld szülöttének meseírása is komoly eszmei pillérekre épült: a gyermekirodalmat az igaz és jó emberré nevelés eszközének, a magyar történelem megismerésének tekintette. Ízes nyelvezete pedig az irodalmi nyelv kialakításában vállalt fontos szerepet.

Már fiatalon -egy székelyföldi barátjával -népköltészeti alkotásokat gyűjtött, s a Székelyudvarhelyen tett érettségi után 1885-tól, elsőként a Székely Tündérország című kötetben saját meséket is publikált. Fabuláit Budapestre érkezve, elsők közt Gyulai Pálnak, az óriási befolyású kritikusnak, irodalomszervezőnek mutatta meg, aki elvileg is fontosnak érezte a népköltési vállalkozásokat. Gyulai eszmei támogatása egyrészt segítette abban, hogy -félbehagyva egyetemi tanulmányait -elszegődjön újságírónak, lapszerkesztőnek (Budapesti Hírlap, Magyarság, Magyar Világ,Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja, Nemzeti Iskola), és a gyakorlatban is minél szélesebb olvasóközönségnek írjon, másrészt a gyermekirodalom ügyéért politikai-oktatáspolitikai téren is fellépjen. 1887-től szabadelvű, később ellenzéki, majd nemzeti párti képviselő. Mivel a gyermekirodalmat a magyar művelódéspolitika fontos részének tartotta, felszólalásai, beszédei leggyakoribb témája az ifjúsági irodalom elméleti és gyakorlati kérdései, a népköltészet, a közoktatás megoldandó feladatai voltak. Közben 1889-től Pósa Lajossal megindították az igényesen szerkesztett és szakmailag is kiváló színvonalú Az Én Újságom, majd Sebők Zsigmonddal a Jó Pajtás című gyermeklapot. Meggyőződése volt, hogy a népmese az egész magyar nép lelkületének tükre, s arra tanít, hogy a jó -sok próbatétel után -mindig győz a rossz felett. Mesefordításait -melyek főként az Ezeregyéjszaka és a Grimm-történetek átiratai -a Kék-,Piros-, Ezüst- és Arany-mesekönyvekben adta ki. Könyvsorozatot indított el Kis Könyvtár címmel. A legjelentősebb mesegyűjteménye, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág, a millenniumi Ünnepségekre jelent meg (1894-1896). Publicistaként szűkebb szülőföldje, a Székelyföld problémáinak megoldásáért és a politikai visszaélések ellen harcolt tántoríthatatlanul; erélyesen bírálta korának anomáliáit, botrányos eseteit. Szépírói alkotásai (Katalin, Uzoni Margit, Mária, Huszár Anna) és a magyar nemzeti múltat megelevenítő, szinte néprajzi írásai (A magyar nép múltja és jelene, Hazánk története, Nagy magyarok élete) mára hasonlóan méltatlanul elfeledettek. 1921-ben, a trianoni békediktátum után, a politikai harcokba belefáradva, visszatért az akkor már Romániához tartozó szülőfalujába, Kisbaconba. Itt a Cimbora című ifjúsági lap kiadásával foglalkozott. Munka közben érte a halál, utolsó leírt szavai: "fó, hogy dolgozzanak".
2005-tól a születése napján ünnepeljük a népmese napját.
 

Csásstvay Tünde (MTA Irodalomtudományi Intézet)

Benedek Elek emklékház: http://www.bardoczorsolya.hu/index.php?oldal=be_emlekhaz
 

 http://www.benedekelek.ro/